Az utazás

2013.8.30. Hétfő 10:25

Trinity

A kocsiban ültünk és bámultunk ki a fejünkből. Egyszer csak Bianca megszólalt:

 - Mi lenne, ha kártyáznánk? –vetette fel.

- Oké, például póker? – kérdeztem.

-  Jó, az megfelel – válaszolta Bianca, majd elkezdett kotorászni táskájában. Végül előkerült a „csodaszép” pókerkészlet, amit a nagyitól kaptunk. Nem tudom hány óráig játszottunk, csak azt tudom, hogy vennem kéne pár pókerórát a nagymamámtól, ugyanis Bianca totálisan megvert. Bár közben vagy hat lap beesett az ülés alá, de így is biztosak voltunk benne, hogy megvert. Az egész kocsiút lapok keresgélésével és az én hangos szitkozódásaimmal és pókerrel telt el. Nagyon béna vagyok pókerben. Apa végül megállt egy szép, takaros kis házikó előtt, a nagyiék háza előtt. Bia és én leopárdokat meghazudtoló sebességgel rontottunk ki a mérhetetlen dohszagot árasztó apró, apa által normális kocsinak nevezett izéből. A kapuhoz futottam és megnyomtam a csengőt. Nagyi kábé tíz másodperc alatt ért ide.

 - Nagyi! Hogy vagy? – futottam oda hozzá.

 - Remekül, csillagom! Hogy milyen sokat nőttél! – ölelt át. Egyébként alig nőttem pár centit mióta legutóbb látott, de mindegy, azért jól esik a dicséret, ha nem is vagyok olyan égimeszelő, mint Steve.

 - Nagyi, boldog szülinapot! – rohant be a kertbe Bianca. Eddig szemügyre sem vettem a kertet, pedig csodálatos volt. Először is valami virágzó kúszónövény belepte az egyemeletes házikót. Magában a kertben hatalmas rendezett szín kavalkád pompázott. Petúniák, rózsák, muskátlik, tulipánok, árvácskák, tátikák és hajnalkák tündököltek a kertben és ez még csak pár felsorolt növény. Volt ott minden szín: sárga, piros, lila, kék, narancssárga, rózsaszín, fehér és a többi. Fából is bővelkedett a kert, de a kedvenc fám a legtöbb árnyékot adó, hatalmas és öreg tölgyfa volt. Beléptem a kertbe, majd beleszippantottam a levegőbe. Olyan…olyan varázslatos volt minden. Átmentem a kaviccsal kiszórt úton, be a házba.

Nagyiék háza régies volt, de százszor jobban nézett ki, mint a miénk. Barna bútorok álltak az egész házban, csillárok lógtak le a plafonról, a díványok krémszínű árnyalatban pompáztak, a parketta fényes, sötét színben úszott, az összes fal krémszínű volt és a nappali közepén egy zongora állt, mellette egy festőállvánnyal. A festőállvány felé vettem az irányt, mivel a hobbim a rajzolás és a festés volt. Bianca a nyomomban volt ő rögtön levágta magát a zongoraszékre és elkezdte zongorázni és énekelni a „Someonelikeyou” – t, Adele – től.  Erre a nagyapám kilépett a dolgozószobából és ő is csatlakozott Biancához énekelni. Én nem szálltam be az igen eltérő hangszínű kórusba. Egyébként is olyan a hangom, mint egy öreg kecskebékának. Miután befejezték a dalt nagyapa üdvözölt minket:

 - Sziasztok! Bianca nagyon szép hangod van, nem akarsz indulni az X –factorban? Trinity, hogy vagy, csillagom?

Bianca elpirult, és így felelt:

 - Úgy sem kerülnék be.. na, jó talán – a mondat végére már vigyorgott – Nagyapa, és te, hogy vagy, már nem olyan magas a koleszterined?

 - Nem, már nem olyan magas! – jelentette be büszkén, majd behúzta hasát- Látod? Még diétába is kezdtem.

 Bianca felnevetett. Úgy látszik, elkezdenek csevegni, ami évekig fog tartani, hogy befejezzék… Jobb, ha nagyival vagy a festőállvánnyal osztom meg gondolataimat, bár ő már valószínűleg terjedelmes eszmecserébe kezdett anyával és apával. ( Ezt nem a festőállványra értettem.) Így hát a sarokban lévő festőállványhoz vettem az irányt, hogy belekezdjek egy Biancát és nagyapát ábrázoló festménybe.